6. fejezet - Fogd meg a kezem, és védj meg a vihartól! Megnyugtató közelség!

04. 23. - Kedd
 Kedves naplóm!

Tegnap miután Ace a hátára vett elindultunk haza, közben pedig be is sötétedett. Ahhoz képest, hogy előbb még milyen borús volt az ég, most tiszta volt, és gyönyörű. A csillagok szépen ragyogtak, nagyon szeretem nézni őket. De amilyen hamar tisztult ki az ég, olyan hamar lett hűvös is, a ruhám még vizes volt az esőtől és a szél s fújt, ezért libabőrös lettem. Reflexből kicsit jobban hozzábújtam Ace-hez, szinte a tudtomon kívül.
  - Yume... fázol? - fordította kicsit hátra a fejét.
  - Mi? Ja... bocsánat. - mondtam és visszahúzódtam, majd hirtelen megállt.
  - Ace... történt valami? - kérdeztem, de ő csak szó nélkül letett a földre, óvatosan. Majd levette a pólóját.
  - Vedd fel, a vizes ruhában meg fogsz fázni... - mondta és a lábamra dobta.
  - Nem kell, majd amikor visszaértünk átöltözöm... vedd vissza, mert így meg te leszel beteg! - válaszoltam.
  - Még messze vagyunk, ha sietünk is csak 10 perc, addig beteg leszel, idióta. - és ezzel hátat is fordított nekem.
  - Egyébként sincs semmi ruhád a házban. - folytatta - Ameddig átveszed, itt megvárlak, csak siess, mert tényleg itt hagylak, ha sokáig tart! - fejezte be a mondatát.
  - Jó... köszönöm. - mondtam és botladozva elindultam, hogy egy fa mögött átöltözzek, bár 9 évesen a lányoknak még nincs nagyon mit takargatniuk a mellkasukon... nem? A pólót hamar átvettem, és remek érzés volt száraz ruhát hordani, bár azt nem értem Ace ruhája, hogy lehet száraz, ha ő is ott volt az erdőben. A pólója nagy volt rám, hiszen magasabb volt nálam majdnem egy fejjel. Majd elindultam visszafelé, de amilyen szerencsétlen vagyok a lábam miatt megbotlottam és amikor jöttem ki a fák mögül egy-két ág megkarcolta az arcomat és vérzett egy kicsit. Egek, mekkora béna vagyok. Mikor kiértem Ace még mindig háttal állt.
  - Ace, köszönöm! - mondtam neki egy mosoly kíséretében, bár ezt nem nagyon láthatta, mert csak miután befejeztem a mondatot, akkor fordult meg.

   - Akkor menjünk vissza. - mondta és újra a hátára vett, valamiért olyan jó érzés volt, ilyen közel lenni hozzá, bár nem értem miért. Talán, csak azért mert mindig segít, és megnyugtat. A fejemet a tarkójára hajtottam és a kezemmel szorosabban karoltam a nyakát.

  - Sajnálom, most miattam fázol... - mondtam, kissé szomorúan.
  - Istenem, te csak sajnálkozni tudsz? Hagyd már ezt abba! Utálom a bőgőmasinákat!! - mondta kissé mérgesen.
  - Sa... - kezdtem el de elharaptam a mondatot, ha megint elkezdem akkor csak ledob a hátáról és itt hagy. Az út további részén nem figyeltem hol járunk, egyszer csak arra figyeltem fel, hogy már hazaértünk. Az ajtó előtt álltunk és Ace már nyitotta is az ajtót. Ace, ma nem hozott, haza semmit, ők pedig nem úgy néznek ki mintha vadászni mentek volna. De a ház, pont úgy nézett ki, ahogy kellet, egy disznóólra emlékeztetett, ők pedig a disznókra, mert tiszta kosz voltak, tehát, valamit csak ehettek, mert ezek a kajacsata nyomai.
  - Barmok, azért, a miénket meghagytátok, ugye?!! - üvöltözött velük Ace.
  - Persze, persze, de mi történt Yume-channal? - kérdezte Magra.

  - Semmi. - mondta, újra mit sem törődő hangon és elindult a szoba felé, a többiek pedig szemmel kísérték minden lépésünket. Mikor beértünk Ace letett az "ágyra", és hozott egy kötszeres dobozt.
  - Köszönöm, de majd én megcsinálom, így is túl sok gondot okoztam neked, ma már. - mondtam és próbáltam elhúzni a lábamat, de ő visszahúzta.
  - Ne kötözködj, ez semmiség, csak bekötözöm a sebet. - mondta, és közben már le is fertőtlenítette. Mégis, hogy lehetek majd a hasznára, ha mindig mindent neki kell megoldania? Ennyire nem tudnék megállni a saját lábamon? Mikor befejezte az ellátásomat, szó nélkül kiment a szobából. De nem sokkal utána, egy óriási tál étellel jött be, és lerakta, elém, majd ő leült a másik oldalára.
  - Egyél, ha nem rakom félre ezt mielőtt elmentem volna újra, akkor megeszik, szóval örülj, hogy van vacsorád! - mondta, és ő már el is kezdett enni.
  - Nem kérek, edd meg te. Nem kell még a kajádat is megosztanod velem. - mondtam.

 - Ne hisztizz, hanem egyél! - mondta és a számba tolt egy adag húst.
 - Tudom, hogy utálod a bőgőmasinákat, de... köszönök mindent! - mondtam és elkezdtem könnyezni, túl rendes velem... Teljesen hasztalannak érzem magamat így.
  - Fogd be, és egyél. - mondta, ezzel figyelmen kívül hagyva az előbbi mondatomat.

  Miután ettünk... vagyis inkább belém tömte a kaja felét, akárhogy is tiltakoztam, hátradőltünk az ágyban, egymásnak háttal fordultunk, de nem nagyon lehettünk távol egymástól, mivel Dadan benyúlta az egyik takarót ameddig nem voltunk itthon. Ahhoz, hogy teljesen beérjen a takaró minket, a hátunknak teljesen összekellet érnie... furcsa érzés volt. De megnyugtató és valahogy boldog lettem tőle, mintha zavarban lennék ennyitől. Még soha nem éreztem ilyet... mintha a légzés kicsit nehezebb lenne, és félnék, hogy egy nap ezt már nem érezhetem és elveszítem... mégis mi ez?

  A nagy gondolkodásban elaludtam, de az éjszaka közepén felébredtem, a hangos viharra, szakadt az eső, erős szél fújt, és az ég nagyon erősen dörgött. Féltem a vihartól, olyan ijesztő. Ace pedig nyugodtan aludt, mintha semmit sem érzékelne alvás közben a kinti világból. Mikor a vihart néztem az ágyból, hirtelen dörgött egy hatalmasat és még villámokat is szórt az ég, amitől hirtelen egy "kicsit" felkiáltottam. Az egyik kezemet gyorsan a számra szorítottam és csak reménykedtem, hogy nem ébresztettem fel Ace-t... de amilyen béna vagyok pontosan ezt tettem. Felkelt, és akkorát ásított, hogy egy falu elfért volna a szájában, majd rám nézett.
  - Valami gond van? - kérdezte, kissé furcsa "éppen most keltem fel" hangon, szinte észre sem vettem, de az előbb annyira megijedtem, hogy egy kicsit be is könnyeztem. Mégis miért vagyok ennyire érzékeny?

  - Semmi... csak félek a viharoktól, olyan ijesztőek! - mondtam neki, elcsukló hangon. Majd, visszadőltem az ágyra, ezúttal felé fordulva, láttam rajta, hogy nem tudja mit csináljon egy ilyen helyzetben ezért erőt vettem magamon és ki mondtam.
  - Ha megkérlek... megfognád a kezem? Akkor nyugodtan tudnék aludni... - mondtam kipirulva, és a fejemet a lepedőbe szorítva.

Fel sem néztem, mert nem akartam látni az arcát, de a következő percben már éreztem a keze melegét, és a fogásának gyenge szorítását.
  - Így jó lesz? – kérdezte gyengéd hangon.
  - I-igen... köszönöm. - mondtam, majd megszorítottam a kezét, és lassan álomba szenderültem.

(Megjegyzés: sajnálom, nem tudtam időben, megrajzolni ezt a képet, vagyis Luffy helyére Yumét, de majd pótolom a későbbiekben ^^)