5. fejezet - Erdei kirándulás! Aggodalmas "barát"?

04. 22 - Hétfő
 Kedves naplóm!

 Ez a harmadik bejegyzésem erről a napról, de nem tudom abbahagyni az írást annyi minden történik! Ace... elfogad, nem néz át rajtam, persze ettől függetlenül ő még ugyanúgy elment ma is az erdőbe bóklászni, mint ahogy szokott. Nekem a takarítás volt a feladatom, gyorsan végeztem vele, hiszen a boltban is ez volt a dolgom, a sütés mellett. A többiek nagy szemekkel néztek, hogy mire felébredtek az egész ház ragyogott.
  - Egek, te aztán értesz a dolgodhoz, kölyök! - Mondta Dadan...
 Dadan, kemény nő volt, de mégis törődött velünk valahol... jó mélyen.

 A nap hátralévő részében az orvosi könyveket bújtam, amiket szintén Ace szerzett nekem a városból.

És most, hogy már ezen a hegyen vagyok, több gyógyszert tudok készíteni az itt lévő gyógynövényekből, így délután elindultam egy kis növényhajkurászásra. Nagyjából 1 órája kereshettem a növényeket, amikor szó szerint belebotlottam egybe. Nem volt belőle túl sok, de amit találtam leszedtem és a táskámba tettem.

 Már elég hosszú ideje lehettem az erdőben, amikor eleredt az eső. És utána, ami azt illeti... eltévedtem. Az erdő egy közeli pontjából az óriás tigris üvöltését hallottam, amitől nagyon megijedtem, de azt sem tudtam akkor merre van a fel- és le. Elég hamar eláztam, de legalább a növények nem lesznek vizesek, különben sokáig tartana a kiszárításuk. Úgy döntöttem elkezdek valamerre sétálni, és csak kilyukadok valahol. Nos, ez nem pont így lett, a nagy "mindegy merre, csak valamerre" című sétámat félbeszakította az óriás medve. Pont ezért féltettek engem ettől a hegytől, itt az állatok mind óriásiak, még a bogarak is! Nagyon ijesztőek... és vadak. A medve szerencsére nem vett észre, így el tudtam menekülni, annyira, hogy már biztos ne is vegyen észre, viszont az eső egyre jobban esett, és éhes is voltam. Haza akartam menni, és már nem a városra gondolok, hanem a Dadan családra, és arra a rozzant kis viskóra, ahol mindenki furcsa, de a maguk módján kedvesek.

  Felálltam és elindultam újra, az erdőben lett egy kis köd, ami kb. a térdemig ért fel, úgyhogy a talajon kívül mindent láttam... vagyis, nagyjából. Hiszen az eső annyira esett, mintha gyenge köd lenne. A lábammal próbáltam kitapintani mi van előttem, hogy ne essek el, ennek ellenére, mégis elbotlottam egy fagyökérben. Még csak 2. órája lehettem az erdőben, de teljesen olyan volt mintha valami túlélő lennék. A térdemet esésnél csúnyán felsértettem, eléggé mély seb keletkezett, csupán egy eséstől. Nem mondanám, hogy ömlött belőle a vér, de azt sem, hogy csak "éppen" vérzett. Mikor megpróbáltam felállni egy éles fájdalom nyilallt belé ezért gyorsan visszahuppantam a saras földre. Egek... így mégis, hogy jutok majd haza? Azt sem tudom mennyi az idő. A növényeket még nem tudom használni, előtte meg kellene tisztítani őket alaposan, különben meg ki tudja melyik állat éppen mit csinált mellette... Neki dőltem egy fának, várni, hogy legalább egy kicsit elmúljon a fájdalom a lábamban. Olyan szerencsétlen vagyok!

  Nem tudom meddig ülhettem ott, amikor lépéseket hallottam, abból az irányból ahonnan jöttem. Majd szép lassan, egy eléggé könnyen felismerhető külalakot pillantottam meg. Persze, gondolkodnom sem kellett azon, hogy ki lehet az.
  - Ace... már mész haza? - szólítottam meg, és akkor eléggé nagy meglepődöttséggel nézett rám.
  - Yume? Te meg mi a fenét keresel itt? - mondta... most szólított először a nevemen... furcsa, de még soha nem voltam ennyire boldog, ha valaki a nevemen szólított. Talán, csak azért van, mert csak nem túl régóta ilyen... barátságos velem, vagy legalábbis, észrevesz.
  - Csak növényekért jöttem ki, hogy gyógyszereket csinálhassak... hiszen este mikor hazatérsz mindig tele vagy sérülésekkel... - sütöttem le a szememet, és megrögzötten a térdeimet bámultam.
  - Emiatt? Hmm?... Vérzel? Mégis mit csináltál? - kérdezett, kissé aggódóan... komolyan ennyit változna egy ígéret miatt??  - Nem láttam jól a ködben... - mondtam és a szememet és a fejemet is teljesen elfordítottam... valamiért, ha most ránéztem, teljesen furcsán éreztem magamat.
  - Tudsz járni? - kérdezte, karba tett kézzel.
  - Nem... ahhoz túlságosan fáj. - mondtam újra csak lesütött szemekkel, mikor ránéztem, olyan volt mintha valami a torkomon akadt volna, mintha akarnék valamit, csak nem tudom mit.
  - Oké, akkor haza viszlek... - mondta és megfordult, majd leguggolt elém, hogy a hátára tudjak mászni.
  - Nem... gond? - kérdeztem tőle.
  - Ha nem mászol fel most, akkor itt hagylak, és úgy jössz vissza, ahogy akarsz." mondta határozottan.

Néha nem tudom, melyik is az igazi Ace... amikor ilyen komor... vagy amikor aggódik?
De annyira nem is érdekel, felmásztam a hátára, ő felállt, és elindultunk hazafelé.