9. fejezet - Bízol bennem? A kínos téma! Érkezés a Szürke végállomásra!

04. 24. - Szerda
  Kedves naplóm!

A reggel átlagos... lett volna, ha mikor felkelek megint ugyanazt a megszokott képet láttam volna, mint mindig, mikor ébredés után körül nézek. Nos, most Ace már nem aludt, a szobában sem volt. Reméltem, hogy nem ment el korábban, hogy ne keljen magával vinnie Sabo-hoz.

  Összefogtam két copfba, rövid vállig érő hajamat, majd a nagyszobába mentem. Nem volt ott senki, mint általában, kissé aggódva, hogy gyanúm beigazolódik, ki néztem a ház elé, remélve, hogy Ace ott lesz.

  Kiálltam a reggeli napfénybe, a hajnali levegő párás volt még, és frissítő. Ezért is szerettem annyira korán kelni, imádom érezni a reggeli levegőt. A háztetején lévő szélkakas visszaverte a napfényt, ami mint egy reflektorfény világított össze-vissza. Körül néztem, ezt követően a távolban megpillantottam egy apró alakot, elég messze. Erősen hunyorítottam, hogy kivehessem ki az, bár persze ez nem volt kérdés, Ace volt. Nem tudom mit csinált ott, innen csak azt láttam, hogy egy helyben áll. Kiáltani nem kiálthattam, mivel azzal mindenkit felkeltenék. Úgyhogy elindultam felé, még, hogy ő nem szeret korán kelni... mert akkor "kevesebb időt tölt Dadanékkal". A reggeli talaj még nedves volt, ezért erősen koncentráltam arra, hogy el ne csússzak, hiszen akkor még egy pólóját koszolnám össze Ace-nek.. erről jut eszembe! Ma ki kell mosnom a másik pólóját!

  Mikor végre olyan közel kerültem hozzá, hogy ne kelljen kiabálnom ahhoz, hogy meghallja, megszólítottam őt.
  - Ace!! - mondtam, normális hangerővel.
  - Höö?? Yume? Mégis mit keresel itt? - mondta, és hangján a leplezetlen meglepődés hallatszott.
  - Hogy-hogy ilyen korán felkeltél? És miért jöttél ide? - kérdeztem.
  - Én kérdeztem előbb. Válaszolj te! - mondta.
  - Mi? Kérdeztél valamit? Mikor? - néztem rá értetlenül.
  - Egek, ekkora idiótát... mit keresel itt? - módosított előző kérdésének formátumán egy „kicsit”.
  - Mikor felkeltem már nem voltál a házban és azt hittem, hogy elindultál Sabo-hoz, hogy ne kelljen magaddal vinned... - mondtam.
  - Ennyire nem bízol bennem? Azok után, hogy még a viharnál is... - akadt ki, majd gyorsan elnyelte az éppen megfogalmazandó mondatát, és kissé elpirult.
  - Hmm?? A viharnál? - néztem rá, úgy mint aki semmire nem emlékszik, láttam, hogy ezt a dolgot valamiért nem akarja felemlegetni... csak tudnám, miért. - Megbízok benned... - mondtam nyugtatóan, és inkább nem feszegettem tovább a témát.

  Ace még javítgatott valamit a "fegyverén" ami nem is tudom mi volt... nem látszott műanyagnak, de más, keményebb anyagnak sem, de ilyen rúd alakja van és üreges a belseje. Majd ezt követően elindultunk, nagyon szorosan a nyomában jártam, hogy még véletlenül se essek el egy hangyában, és törjem el a lábamat... igen, nekem még ez is sikerülne. De azzal, hogy most találkozhatok majd Sabo-val talán megtudhatok pár dolgot arról a napról...
  - Ace, egyébként neked mi történt a szüleiddel? Neked is... - kérdeztem, és tudtam, hogy érteni fogja mire gondolok.
  - Igen. - adott rövid választ a kérdésemre.

Lehet, hogy ezért segít nekem? Mert tudja milyen érzés? Vagy ennek köze sincs hozzá?

  Talán azzal, hogy most beszélhetek Sabo-val, egyel, közelebb kerülök a rejtélyek megoldásához, amik aznap történtek.

  Rengeteget sétáltunk mire kiértünk az erdőből, ez alatt Ace pont annyiszor, ahány méter volt oda az út pampogott, hogy milyen lassú vagyok, és, hogy voltam képes TÉNYLEG elbotlani egy adag hangyában, aminek következtében újra lehorzsoltam a térdemet, pedig az előző seb még be sem gyógyult. Talán ez lesz az új hobbim, sebgyűjtögetés, egyre több, annál rosszabb. Mindegy is, szóval ott tartottam, hogy kiértünk az erdőből, és elérkeztünk a "Szürke végállomás" nevű helyre.

Azért hívták így mert a városból ide hordták minden nap a szemetet, és itt éltek a társadalom kivetettei akik néha, ha találtak valami értékeset eladták bent a városban. Úgy hallottam, hogy meg is verekednek egy-egy értékesnek tűnő tárgyért. Az állomás fölött a levegő olyan koszos, hogy innen ered a "szürke" név, hiszen a levegő itt már teljesen szürke a sok kosztól, ami benne van. Nem tudom, hogy tudnak egyesek megélni itt, de elég undorító... de lehet én is szívesebben laknék itt, csak nehogy még egyszer felkeljen mennem a tetőre az óriási bogár tetemekhez... még csak a gondolattól is kiráz a hideg!

  Amíg nem figyeltem Ace már el is indult lefele a domboldalon, én pedig lassan követtem, aminek újabb hangos és feszült sóhajok lettek a végeredményei Ace részéről, hiszen amikor ő már régen leért, én még a felénél SE tartottam... Már én is unok magammal lenni... ami azért valljuk be, elég fura...

   Ameddig a Szürke végállomáson voltunk, még kisebb távot tartottam Ace és magam között, már-már felpréselődtem sárga pólójára, de nem izgatott, inkább legyen mérges emiatt, mintsem haljak meg itt. Aminek 7 a 10-hez az esélye... ami eléggé félelemkeltő statisztika.

   Az emberek ijesztő szemekkel néztek rám, én pedig féltem, ezért megfogtam a szerencse nyakláncomat, amit még anyáéktól kaptam. Ezt követően felcsillant a szemük, és az egyik elénk is állt.
  - Hé, kislány! Ha szépen odaadod, azt a nyakláncot nem esik semmi bajod, ígérem. - nézett rám hamis mosollyal. Anya mindig azt mondta, hogy ha a pénzt kérik, ami nálam van, vagy bármi mást adjam oda, mert az nem ér többet az életemnél, de ez a nyaklánc más, ez az egyetlen, ami megmaradt tőlük...

  - Gyere Yume, menjünk tovább. - mondta Ace, majd megragadta a kezemet és elindult.
  - Hé, hé! Mégis mit képzelsz, hová viszed? Épp tárgyalok a kisasszonnyal! Nos, hogy döntött, kis hölgy? - villantotta hiányzó fogsorát, de ami még annál is rosszabb volt, az a rohadt halszagú lehelete.
  - Nem... – mondtam vékony hangon, remegve.
  - Hát akkor, majd elveszem erőszakkal! - mondta, majd rögtön legyintette is a karját, de a pofon nem csattant. Ezt követően felnéztem, és megint ő volt... Ace megint megmentett. A testével képes volt megállítani annak a férfinak az ütését.
  - Azt mondta nem ad oda semmit! - kiáltott rá erőszakosan és dühösen, majd ezek után nem sokkal már a földön feküdt.

Ahhoz képest, hogy mennyivel idősebb volt Ace-nél, vagy, hogy mennyivel volt nagyobb is nála, Ace simán a földre küldte. Mégis mennyire lehet erős? Amikor vele vagyok... mindig biztonságban érzem magamat. Gondoltam, majd újra felzárkóztam Ace-hez, de most óvatosan megfogtam a kezét... ettől nyugodtabban tudtam sétálni, nem tudom miért, de így nem féltem az engem követő szempároktól.

És úgy éreztem, hogy nem idegesíthettem ezzel fel, mert gyengéden újra megszorította a kezemet és a hátralévő úton nem engedte el, akárcsak a viharnál...