11. fejezet - A feltett kérdések! Összegabalyodott szálak!

04. 24. - Szerda
  Kedves naplóm!

  A fiúk még hosszú ideig számolták azt a rengeteg drága holmit, tényleg nem tudom, minek kell nekik, de biztos nagyon megdolgoztak érte... legalábbis gondolom. Ameddig ők számoltak én leültem a fa alá és a füvet tépkedtem unalmamban, néha hallottam egy-egy rövidebb vitát felőlük, de egyébként egészen csendesek voltak.
 - Yume-chan, ébren vagy? - állt elém Sabo, nagy és érdeklődő szemekkel.
 - Persze, mégis, hogy tudnék egy ilyen erdő közepén elaludni? – néztem vissza rá, felvont szemöldökkel.
 - Én mindig itt alszom, és semmi bajom sincs, látod? – kérdezte és felemelte mindkét kezét.
 - Hogy érted, hogy itt? Az erdőben laksz? – kérdeztem vissza.
 - Igen, de ezt most bonyolult lenne elmagyarázni. Szóval ezt a részét inkább hagyjuk.
 - Oké, de… nem félsz? Közel van az öböl és ott mindig kalózok vannak… nagyon ijesztőek. – mondtam és kicsit beleremegtem a gondolatba.
 - He? Mi is kalózok leszünk, akkor tőlünk is félsz? – kérdezett Ace.
 - Nem tudom, de valamiért tőletek nem tudnék félni, soha… - vontam fel a szemöldököm újra, még, hogy pont tőlük féljek? Előbb ijedek meg egy nyuszitól, mint Ace-től, hiszen… sok furcsa érzést vált ki belőlem a közelsége, de félelmet pont nem.
  Sabotól szerettem volna megkérdezni pár dolgot, de ezt csak úgy lehetne ha Ace nincs a közelben, hiszen akkor biztos, hogy nem fog válaszolni semmire igazán, csak a fejemhez vág egy sablon szöveget és kész. Kell valami amivel Ace-t el tudnám kicsit küldeni, vagy Sabo-val félre vonulni, de mégis milyen indokot tudnék kitalálni?
 - Áá, Sabo, innen milyen messze van a part? – néztem rá, és reméltem bejön a tervem.
 - Nagyjából… 300 méter, miért? – válaszolta meg a kérdésemet.
 - Elkísérnél oda, kérlek? Szeretném látni a tengert. – mosolyogtam rá.
 - Rendben van… Ace, jössz? – nézett Ace-re, kérlek… mondj nemet.
 - Sokat láttam már, most nem érdekel. – mondta mit sem törődve az egésszel.
 - Nagyon bénán hazudsz, Ace, te imádsz a szirten lenni, nem? Akkor miért nem jössz? – kérdezett vissza… Sabo, te idióta, ha most ezzel mégiscsak ráveszed, akkor nem tudhatok meg tőled semmit!
 - Mondtam már, hogy most nincs kedvem. Na, menjetek már. – mondta Ace.
 - Hát… jó. – fogadta el Ace válaszát Sabo, és felém fordult majd elindult, én még visszanéztem Ace-re, és olyan furcsa arcot vágott… mintha aggódna valamiért.
  Elég hamar odaértünk, az út alatt amellett, hogy a lábamra szegeztem a tekintetemet, azon gondolkodtam, hogy vajon miket is kérdezzek tőle pontosan. Vajon válaszolni fog? És ha igen, az lesz, amit várok? Hm? Várok? Mégis mire számítok? Mit akarok hallani? Egyáltalán itt lehet „jó” választ adni? Szinte észre sem vettem, de mire felemeltem a fejemet már a szirten álltunk. Sabo kiállt az elejére és csípőre tette a kezét.
 - Áááh, milyen jó itt a levegő! – mondta, majd mélyen a levegőbe szippantott. – Nem? – fordult felém.

 - De, nagyon is frissítő. – mondtam, majd a lágy tavaszi szellő belekapott a hajamba. Tényleg jó érzés volt, nyugtató.  Leültem, felhúztam a térdeimet, és a hátam mögött a kezeimre támaszkodtam. – Sabo… kérdezhetek tőled pár dolgot? – böktem ki végül, amit akartam.
 - Persze… ha tudok, válaszolok. – fordult felém újra, mosolyogva, ám amikor meglátta az arcomat ő is komoly arcot kezdett vágni, érezte, hogy nem a tegnap esti vacsora összetevőiről akarok beszélni, hanem egy valamennyivel komolyabb dologról.
 - Mi történt… aznap? – hajoltam előre, és karoltam át a lábaimat.
 - Aznap… á, a tűzesetre gondolsz? Nem tudom, mitől gyulladhatott ki vagy, hogy ki csinálta meg ilyenek. Szóva…
 - Nem erre gondolok!! – vágtam a szavába - Miután elájultam… azután, mi történt? – kérdeztem meg tőle, és gombócot éreztem a torkomban… soha nem izgultam még ennyire. Ha Sabo elmondja, megtudom a választ arra is talán, hogy Ace miért olyan velem amilyen.
 - Hmm… miután berohantál – kezdett bele a történtek elmesélésébe – Ace-el ott álltunk és nem tudtuk mit csináljunk, de mikor már nagyjából 4 perce nem jöttél ki Ace… szó nélkül berohant. – magától? Ez még bonyolultabb lett…
 - Nem mondott semmit? – kérdeztem tőle.
 - Nem… ezek után nem sokkal téged a hátán cipelve jött ki a házból, azt mondta, hogy épp a naplód vagy valamidet szorongattad, ezért azt is kihozta. Gondolta, hogy fontos lehet neked.
 - Nem, akkor a naplóm nem volt a kezemben… ezt tudom, a kezembe sem vettem mikor bementem, mert amint megtaláltam anyáékat velük foglalkoztam… lehetetlen, hogy a naplóm nálam lett volna. – mondtam el neki azt, amit tudtam.
 - Nekem ezt mondta… mindegy, szóval ezek után szerzett kötszert és elláttuk a sérüléseidet… örülnöd kéne, Ace nem szokott vadidegenekkel kedveskedni, legyen az akárki.
 - Igen… erre azért már rájöttem.
 - És ezt követően azt monda majd elvisz Dadanékhoz… ezen kívül többet nem tudok, mert akkor szétváltunk, ő ment veled haza, én pedig visszajöttem ide.
 - Értem… szóval nem tudsz semmit elmondani arról, miért tette ezt Ace, vagy, hogy miért vigyáz rám folyton...?
 - Gondolom, hogy ez fontos lenne neked, de nem tudok segíteni… sajnálom. – mondta megértően.
 - Semmi gond… ezek szerint tényleg ki kell várnom ezt a 7 évet…
 - Miért? Mi lesz 7 év múlva? – nézett rám kérdő arccal.
 - Megígértem Ace-nek, hogy a hajóorvosa leszek… és, hogy akkor elmond mindent, arról, ami akkor történt... De, most menjünk vissza, sokat voltunk itt és lassan már sötétedik is. – mondtam majd elindultam vissza fele. Miután visszaérünk… valószínűleg Ace-szel haza megyünk, de ezek után mégis, hogy tudnék ugyan olyan maradni vele? Nem értem… nem értem miért ilyen velem, nem mintha bánnám, de egy olyan ember, akit még soha nem is láttam azelőtt, mégis miért figyel rám ennyire? Miért aggódik értem, és tesz meg mindent, amivel nekem jobb lenne? Már semmit sem értek, annyira, sem mint ezelőtt. Érzem, ahogy könnybe lábad a szemem, de már ennek sem tudom az okát… mintha csalódott lennék, de miért? Mit vártam? Mit akartam, mit mondjon?
 - Ace, visszaértünk. – szólalt meg Sabo. Visszaértünk? Mégis miért nem veszem észre soha ha valahova megérkezek? Gyorsan megtöröltem a szemeimet, hogy ne láthassák meg a könnyes szemeimet.
 - Sabo, mi hazamegyünk. Majd találkozunk, na hali! – köszönt el Ace és már el is indult.
 - Köszönöm, Sabo! Remélem még találkozunk, szia! – mondtam és Ace után siettem.
 - Ja, sziasztok! – integetett utánunk egy mosoly kíséretében.
    A hazafelé vezető úton távolságot tartottam kettőnk között, biztos észrevette már, hogy máshogy állok hozzá, de még sem szól semmit… mégis miért tetted… Ace?
 - Yume… - szakította félbe gondolataimat Ace hangja – mégis mit kérdeztél meg Sabo-tól amiért ennyire más lettél? – kérdezte közömbös hangon, és megállt.
Ezek szerint… tudta, mit akarok… de ha elmondom, akkor semmi értelme nem volt annak, hogy megkérdeztem. Mit tegyek?