12. fejezet - Út az erdőben! Szokatlan érzések, egy sötét éjszakán.

04. 24. - Szerda
  Kedves naplóm!
  Mit mondjak neki? Ez alatt Ace félig felém fordult, nem volt semmi rossz szándék a szemében, de kíváncsiság sem. Inkább mintha valami megbánást látnék benne, de nyilván rosszul látom, mégis mit bánna meg? De a szemében tényleg láttam valamit, amit eddig soha… lehet, hogy ez nem is megbánás, ha nem gyengédség? Ha igen akkor… akkor mégis miért volt ilyen a hangja?

  De ezen kívül, mégis mit kéne mondanom? Pl.: „Figyu Ace, csak meg akartam kérdezni miért mentettél ki, bár nem mintha baj lenne vagy bármi, csak tudni akarom. Igaz, hogy te már mondtad, hogy csak 7 év múlva mondod el… de..” De? Nem mondhatom el neki az igazat, valami mást kell neki mondanom, de mégis mit? Túl sok a „de” ezekben a kérdésekben… mondanom kéne valamit, nem tudom mióta állunk itt, várva azt, hogy mikor válaszolok.
  - Na, mit kérdeztél? Miért nem válaszolsz? – kérdezte, most már teljes testével felém fordulva, én pedig erőteljesen a földön sétáló hangyákat kezdtem el bámulni. Itt az ideje megszólalnom…
  - Nem kérdeztem… semmi különöset. – válaszoltam, valószínűleg nem túl meggyőző hangon.
  - Akkor miért viselkedsz ilyen furán? – kérdezett újra - Mindig rá vagy tapadva a hátamra, és fogod a… a… á, semmi… - szakította félbe érvelését, és elfordult… mintha elpirult volna, de valószínűleg csak beképzelem, mégis miért pirulna el? Olyan együgyű vagyok…
  Az út további felén nem szólt hozzám, nem kérdezgetett arról, hogy mi történt a szirten, mintha már nem is érdekelné. Mik ezek a gyakori hangulatváltozásai? És ez mégis miért foglalkoztat ennyire engem?

  Annak ellenére, hogy a válasz után távolságot tartottam Ace és magam között, bele akartam kapaszkodni, féltem a sötétben, meg akartam fogni a kezét, úgy, mint máskor. Az erdőből a vadállatok ijesztő hangja visszhangzott, ijesztően. Bár, azt sem értem miért tartom ezt a távolságot kettőnk közt, és, hogy ez miért is fáj ennyire idebent. Fáj, hogy nem foghatom a kezét, és nem beszél hozzám, nem ordibál velem, hogy mekkora idióta vagyok, mikor elesek és hasonló. De mégis miért vágyom az ordítására? Vagy miért akarom, hogy megérintsen? Ez teljesen összezavar… olyan furcsa ez az egész.
  Mikor hazaértünk, vacsoráztunk, ma Dadanék szereztek kaját és nem Ace, és mégis… kevesebb volt.
Pedig Ace mindig egyedül hoz haza egy seregnek elegendő kaját, ők több mint húszan vannak és mégis kevesebbet hoztak haza… bár mondjuk erről, pont nekem kéne befognom a számat, mivel én soha nem hoztam haza semmit, csak takarítok.
  Vacsora után elmentem fürödni, utánam Ace ment. Mikor fel akartam öltözni nem tudtam, mégis melyik pólóját vehetem fel, saját nadrágom vagy szoknyám pedig nincs is, amit felvehetnék. A szoknyám tiszta kosz, és csak holnap mosom ki, más ruhám pedig nincsen, bár… Ace pólói olyan nagyok rám, hogy akár ruhának is lehetne hordani.
  - Mégis mit csinálsz? – szólalt meg mögöttem Ace, én meg ott ültem törülközőben, bár mint mondtam már, 9 évesen semmi takarni valóm sincs, de elég szégyenlős vagyok… bár ez most nem érdekes.
  - Nincs ruhám, amit felvehetnék. – mondtam, majd sóhajtottam. Ace nem szólt semmit, csak azt hallottam, hogy kinyit valamit, keresgél benne egy darabig, végül becsukja.
  - Tessék, ez jó lesz? – kérdezte, és oda adott nekem pár ruhát, lány ruhák voltak.
  - Igen... Köszönöm. De neked mégis honnan vannak lány ruháid? – kérdeztem tőle.
  - A városból szereztem tegnap, még sem hagyhatom, hogy az örökké valóságig az én ruháimat hordjad…
  - Ez igaz… köszönöm! – mondtam, majd félre vonultam, hogy átöltözzek. Egy piros top, és egy rózsaszín szoknya. Gondolom, hogy milyen furcsán nézhettek rá az emberek…
Ace tényleg törődik velem…
  Visszamentem, majd bebújtam az ágyba, ahol még mindig csak az egyik takaró volt meg, úgyhogy még mindig elég közel kellet aludnunk egymáshoz… Megnyugtató volt, mintha emiatt nem történhetne semmi rossz, nagyon jó érzés volt mellette lenni, mint mindig.
  Ace hamar elaludt, ilyenkor nagyon aranyos volt, néha kicsit horkolt is, de ettől csak még aranyosabbnak tűnt.
  - Vigyázzzz… Yume… - szólalt meg hirtelen Ace… először azt hittem felébredt, de utána jobban megnéztem, még mindig aludt… Álmában beszélt, de miért az én nevemet mondta? Mikor ebbe belegondoltam, a szívem nagyot dobbant, és eluralkodott rajtam az a furcsa érzés, mint múltkor, egyszerre éreztem a boldogságot és a fájdalmat, megint… nem értem mi ez, és, hogy miért csak Ace mellett érzem.
  Ilyenkor még inkább meg akartam érinteni, közelebb akartam kerülni hozzá… ilyenkor csak még jobban fájt a szívem… mivel aludt, közelebb kúsztam hozzá, nem értem hozzá, csak közelebb mentem, ez is elég volt ahhoz, hogy jobban érezzem magam. Bár, még mindig meg akartam érinteni.