17. fejezet - Eltelt hónapok! Hadat üzenés a Bluejam kalózoknak!

07. 28. - Szerda
  Kedves naplóm!
  Három hónap telt el azóta, hogy Luffy velünk él. Szerencsére minden nap hazajött… csak az a baj volt vele, hogy mindig tele volt sérülésekkel. Hol egy darázsfészek esett rá, vagy a szakadékba zuhant le… de lényeg a lényeg, hogy életben van.
  Ace még mindig nem fogadta el igazán, mert buta és gyenge… ezek után nem tudom mi a különbség köztem és Luffy között. Luffy minden nap Ace után futott, akár esett az eső, vagy fújt a szél… néha annyira, hogy Luffy-t is elfújta. Nem tagadom az vicces volt egy kicsit.
  Tényleg, majdnem elfelejtettem! Nagyjából két hónappal ezelőtt elmentem a városba kötszerért, egy fekete köpenyke volt rajtam kapucnival. Nem akartam látni azokat a városlakókat, akik régen bántottak. Viszont amikor hazafele jöttem útba kellet ejtenem egy a régi házunkhoz mármint annak maradványaihoz közel eső helyet is, ahol szívfájdító macskanyávogást hallottam.
  - Mio? – kérdeztem reménykedve, de ez csak egy halványka fény volt… lehet, hogy életben maradt?
Mikor odamentem a hangforrásának helyét kutattam, és végül megálltam egy dús levelű bokor előtt.
Elkezdtem benne matatni, hogy megtaláljam a kiscicát, végül pedig ki tudtam emelni…
  Tényleg Mio volt az… az orrán ott volt az a fekete folt, ez volt az ismertető jegye. Az én fekete-fehér kiscicám… Mio újra velem van.
  Szóval most ő is velünk él, Dadan nem nagyon örült neki, de Ace megvédett ellene, tehát maradhatott.
  Legalább ha a fiúk nincsenek itthon, tudok kihez beszélni, és nem kell folyton a tanulásba merülnöm az unalom miatt.

  Egyik nap sem volt más, mint a többi… szinte már unalmasan tökéletes volt minden.
Napközben, akár a Szürke Végállomásra is lemehettem, mert nem bántottak. Az ott élők ismerték Ace-t és Sabo-t… tudták milyen erősek ők ketten. Az erejüket akkor láthattam, mikor a városban lévő banditákkal, vagy az erdőben élő hatalmas állatokkal harcoltak.
  Megtudtam mire és miből gyűjtik a Kalóz Tárcát. Ez arra kell nekik, hogy amikor kihajóznak Sabo-val és az ígéret értelmében velem, ebből a pénzből állítsák fel a kalózéletük alapjait.
A pénzt pedig a banditáktól szedik el, akiket legyőznek… ezért nem is tettem szóvá nekik, hogy „a lopás, bűn.”
  Minden délután elmentem a Szürke Végállomásra, mivel a fiúk ilyenkor értek vissza a teljes pénzszerzési körútról, én pedig elláttam a sebeiket. Volt, hogy nem vártam meg mire Ace hazaindul, ezért a legtöbbször egyedül jöttem haza.
  Így volt ez ma is, késő délután kimentem hozzájuk. A Szürke Végállomáson furcsa volt a hangulat… mindenki Bluejam embereiről beszélt. Ő egy kalózkapitány volt, aki az állomástól nem messze lévő „Kalózok Torkolata”-nál állított magának bázist hónapokkal ezelőtt. A kegyetlenségéről volt híres, a saját embereit is képes volt megölni, ha nem hozták meg neki időben az aznap szerzett pénzt.
  Emellett fizetett a nemeseknek és a királynak… ezért minden tettük felett szemet hunytak.
Nem érdekli őket, hogy hány embert ölnek meg… csak a pénz. Gyűlölöm ezt… mégis, hogy lehet a pénz egyenlő egy emberi élettel? Hogy lehet valaki ilyen pénzmániás?

  - Szegény fiú… szólnunk kéne a rendőrségnek! – hallottam egy idősebb férfit megszólalni.
  - Semmi értelme, a rendősök nem tesznek semmit… a törvények nem érnek el idáig. Nem fogja őket érdekelni, hogy egyel több – vagy kevesebb hullát gyártanak. – magyarázta el a tények állását valaki.

  - Elnézést… de… mi történik? – kérdeztem meg azt az idős férfit.
  - Á, te Ace és Sabo barátja vagy, ugye? Talán, ismersz egy kisfiút? Elvileg nem mond el valamit Ace-szel kapcsolatban… ezért most… mint hallhatod… - utalgatott a halk és már erőtlen sírásra.
  - Kisfiú? –Sabo-t mind ismerik… tehát csak egy ember lehet, aki ismeri Ace-t, de az itt élők nem… - Luffy!! – mondtam és máris rohantam, hogy szólhassak a fiúknak. Lehet, hogy nem kedveli Luffy-t, de akkor is… nem halhat meg. Nem engedem! De ehhez, túl gyenge vagyok.
  Nem vagyok olyan gyenge, mint 3 hónappal ezelőtt, nem próbálok meg naponta meghalni és tudok magamra vigyázni az erdőben. Azt is tudom, hogy lehet Dadan-t „kordában tartani”. Legalábbis, már nem ordibál velem úgy, mint régen.
  - AAACEE! SABOOO!! – kiáltoztam az állomás mögötti erdőben. Meg kell őket találnom minél előbb. Különben ki tudja, mikor érünk oda? A Bluejam kalózok nem félnek megölni gyerekeket és nőket sem… szörnyűek.
  - AAC… az ott? SABOOO!! – pillantottam meg a közelben Sabo-t.
  - Yume-chan?? – fordult felém, én pedig hozzásiettem, hogy minél hamarabb elmondhassam, amit hallottam.
 - …Szóval, ez mondták… Luffy-t meg kell mentenünk! Ha ez így megy tovább… ő is… meghal!! – mondtam. Lehet, hogy Ace nem kedveli, de én igen is megszerettem az együtt töltött idő alatt. Nem veszíthetek el még egy embert, aki fontos számomra! – Sabo! Hol van Ace?? Gyorsan szólnunk kell neki!
 - Tudom… én is épp hozzá indultam, furcsa volt, hogy nem jönnek a kincs keresésére… már el kellett volna mondania, hogy hol van, de így már minden érthető. – mondta.
 - Kincs? Ez csak a Kalóz Tárca miatt van?!! – akadtam ki… mégis, miért fontosabb a legtöbb embernek a pénz, az életnél? – Luffy-t… mindenképp… - mondtam és a fenekemre estem. Lehet, hogy fizikailag ügyesebb vagyok… de, még mindig ugyanolyan mimóza vagyok, mint régebben.
  Ezek után Sabo-val gyorsan elindultunk oda, ahova Ace a Kalóz tárcát át menekítette, a rablók elől. Csakhogy, Luffy nem köpte be őket… ezt kellett volna, hogy tegye! Akkor most nem lenne ekkora bajban…

 - Ace!! – kiáltott Sabo.
 - Történt valami, Sabo? – kérdezte nyugodtan.
 - Ace!! Idióta! Hogy hagyhattad, hogy elvigyék Luffy-t? Megértem, hogy nem egy épeszű gyerek, de akkor is! Tudod te, milyen érzés, amikor azt várod, hogy akivel lenni akarsz, végre veled legyen? Hogy csak azért nem teszel meg vagy mondasz valamit, hogy jobban elfogadjon?!! – akadtam ki.
  - Yume-chan… - mondta Sabo. Nem… most nem kérek bocsánatot azért, amit mondtam. Nem fogok mentegetőzni, mint régen… mindent úgy mondok ki, ahogy érzem.
  - Sabo… elindultak már a pénz keresésére? – vett engem figyelmen kívül.
  - Nem! Nem indultak! És nem is fognak! – mondta Sabo, valószínűleg rá ragadt rólam egy kis „üvölthetnék”.
  - Ezt, hogy érted?
  - Az a Luffy srác… még nem beszélt nekik! – kiáltotta Sabo… a hangján hallható volt, hogy aggódik érte… pedig ő még nem is látta őt… Ace, valószínűleg felfogta most már, miért akadtam ki.

  - Yume hallotta, ahogy kínozzák őt! Pedig amilyen hülye és sírós azonnal el kellet volna mondania nekik! Ennek semmi értelme! Ha ez így megy tovább, őt… - foglalta össze a történteket röviden Sabo.
  Mikor Ace arcára néztem ezek után, láttam rajta, hogy már háromból hárman erősítjük a „Mentsük meg Luffy-t!” csapatot.
   Ezt követően, elindultunk a Szürke Végállomásra…
Bluejam… most hadat üzenünk!