2013. május 21., kedd

15. fejezet - A zavarba ejtő téma újra visszatér! Furcsa ébredés a fürdőben.


04. 27. - Szombat
  Kedves naplóm!
Tegnap nem voltam már fent, mikor Ace és a másik fiú megjöttek, de reggel az a szalmakalapos fiú nem volt sehol. Kíváncsi vagyok mi történhetett az erdőben mikor elmentek… remélem Ace nem volt túl gonosz vele.
  Ma reggel szerencsére, minden a normál kerékvágásban ment, ennek köszönhetően volt egy-két csendes órám, amikor újra tanulhattam. A végén még Ace leüvölti a fejem, hogy ha ő edz, akkor én miért nem tanulok. Végül is, 7 év hamar elmegy. Ki kell használni a hátralévő időt, még ha most soknak is tűnik.
  Ma az ébredésüket nem valakinek a lezuhanása, a felső ágyakról, vagy veszekedés jelezte nekem, hanem az ágyak hangos törése… még jó, hogy nem értek a barkácsoláshoz… egésznap javíthatnám a dolgokat, amiket tönkretesznek. Mondjuk, így sem tudom, ki az, aki ezeket megjavítja, egyszerűen csak megjavulnak… bárcsak így lenne a takarítással… valaki rejtélyesen mindig kitakarítana én meg pihenhetnék egész nap.
  - YUMEEEEEEE!!!! – süketített meg Dadan már kora reggel. Ehhez nem lehet hozzá szokni… szereznem kéne valami füldugót, de sürgősen. Különben a dobhártyáim nem bírják sokáig.
  - ’Reggelt. – szólalt meg mögöttem Ace. Nem volt olyan rossz hangulatú, mint tegnap, de még mindig nem volt „normális”. De legalább nem néz úgy, mint aki bármelyik pillanatban képes lenne rám dobni egy fát… áúcs.
  - Jó reggelt, Ace! – mondtam egy mosoly kíséretében. Meg akartam kérdezni tőle, hogy hol van Luffy, de valószínűleg semmi nem történt.
  - Mit akarsz kérdezni? – tette karba a kezét, és dőlt neki a viskó falának.
  - Honnan tudod mindig, hogy mit akarok?
  - Olyan, vagy mint egy nyitott könyv... mindent le lehet olvasni az arcodról, ha megnézed… - válaszolt kérdésemre.
  - Á, szóval te ennyire figyelsz az arcomra? És jóóóól megnézed? – kérdeztem vissza. Mint mondtam már, Ace furcsa fiú, van, amikor legszívesebben megölelném olyan aranyos, de néha olyan komoly, mint egy felnőtt.
  - Szóval, mit akarsz kérdezni? – terelte a témát. Feszegethetném ezt a dolgot, addig ameddig akarom, úgy sem kapnék rá kielégítő választ.
  - Azzal a fiúval mi történt tegnap??  Ugye nem tettél vele semmit? ... És, él… ? - mondtam reménykedve a „persze, nem történt semmi” válaszban. Bár, annak a valószínűsége, hogy ezt fogom hallani egy a millióhoz, hisz Ace-ről beszélünk.
  - Nem tudom… nem láttam tegnap, miért? – kérdezte.
  - Szörnyen hazudsz… - válaszoltam neki, nem csak ő ismert ki engem ez alatt az idő alatt, de én is figyeltem egy-két dologra vele kapcsolatban… vagy talán többre.
  - He? – adott igazán frappáns választ...
  - Azt mondtad, hogy neked én egy nyitott könyv vagyok, nem igaz? Nos, ez rád is igaz, nem épp a fűszálak számolásával foglalkoztam az elmúlt napok alatt… rád is figyeltem… - ejtettem magam zavarba saját szavaimmal. De miért is vagyok most zavarban? Hiszen nem mondtam semmit… vagy igen? Utálom, hogy nem tudom mi az, ami miatt mindig ilyen vagyok, ha ő a közelemben van… Mindig mást érzek. Ha nincs itt egy kis magány és aggodalom emellett, erősen érzem még a hiányát is. Amikor itt van, akkor mindent egyszerre érzek: boldogságot, szorongást és a szívem valamiért hevesen dobog, néha nem figyelek arra, amit mond, mert a gondolataim elkalandoznak, bár én sem tudom hova.
  - Rám nem kell figyelni, egyedül is jól megvagyok, veled ellentétben, aki minden percben meg tudna halni.  – mondta lekezelően. Tudtam, hogy ilyenkor, nem kéne faggatnom, mert nem fog egyenes választ adni, ahhoz most túl komor. Utálom a hangulatváltozásait!
  - Én… örülnék neki, ha valaki figyelne rám… - mondtam szomorúan, igaz, hogy van hol laknom és van mit ennem, de még sem az, mint régen, amikor anya és apa megöleltek, nem ugyanaz… egyáltalán nem ugyanolyan! – Ace… eddig csak azért nem sírtam nap-, mint nap, mert te itt voltál, és figyeltél rám… még ha el is mentél vártam, hogy este haza gyere és rajtam tartsd a szemedet újra… akkor biztonságban érzem magam, Dadanék a maguk módján kedvesek, de ez nem ugyanaz… Jajj, bocsánat, elkezdtem beszélni itt mindenféle hülyeségről… biztos fárasztottalak most ezzel. Jó vadászatot! Nekem most mennem kell takarítani, mert Dadan mérges lesz rám, és a plafon is leszakad a tartó gerendákról, ha megint üvölteni kezd. – mondtam, majd elindultam az ajtó fele, szememet lesütve. Nem akartam most ránézni, nem akartam, hogy lássa mennyire is komolyan gondoltam, azt, amiről az előbb beszéltem. Még én sem értem miért mondtam azt, amit, de valamiért jól esett kiadni ezt magamból.
  - YUMEEEEEEEEEE!!!! – üvöltött újra Dadan a ház túloldaláról.
  - Yume… - szólt halkan és gyengéden Ace, mintha felfogta volna a mondani valóm.
Próbáltam elfoglalni magamat a szokásos tenni valóimmal, ameddig Ace el nem indult. Igyekeztem kizárni a gondolataimból, az engem fürkésző szemeit, amivel az ajtófélfából figyelt engem. De figyelmen kívül hagytam, mert nem volt kedvem az érzéseimet még jobban boncolgatni. Mikor még én magam sem vagyok tisztában velük. Annyira belemerültem saját gondolataimba, hogy elvesztettem idő érzékemet és arra eszméltem fel, hogy Dadan pár centire a fülemtől ordibál velem.
  - YUMEEEEEEE!!! Már százszor szóltam neked, már rég alkonyodik és Ace hamarosan hazaér a vacsorának valóval, te pedig még mindig csak ezt az egy sarkot takarítod! Menj és melegíts fürdővizet! – mutatott irányt vörös fejjel.
  - S-sajnálom Dadan-san… máris megyek! Ha megbocsát… - mondtam majd elindultam, hogy fürdővizet készítsek.
  Miközben a fürdőben tettem – vettem, a rengeteg felszálló gőz hatására szédülni kezdtem és lassan minden sötétségbe borult.
  -…Me!... Yu…! …Ume!!... YUME!! – szólongatott valaki, nem tudtam ki az, még a hangját sem ismertem fel, de az biztos, hogy friss fenyőillat lengi őt körül és meleg, gyengéden tartó karjai biztonságot adnak. Nem tudom mi történhetett velem, de lassan összeszedtem annyi erőt, hogy kinyissam szemeimet és megpillantsam „megmentőmet”, ekkor tudatosult bennem, hogy Ace tart a karjai között.
  Mint mindig, most is ő volt az, aki megmentett, minél többször teszi ezt, annál haszontalanabbnak érzem magamat mellette. Még egy fürdő vizet sem tudok úgy előkészíteni, hogy ne esne bajom…
Már megint túlságosan elmélyültem gondolataimban és nem éreztem, hogy egy könnycsepp gördül le a szememből.
  - Yume! Jól vagy? Fáj valamid?! Hozzak valamit? Mond, mire van szükséged és hozom is! Gyógyszerre kell? Szóljak valakinek? – nézett rám aggódó arccal. Meg akartam szólalni és megnyugtatni, hogy nincsen semmi bajom… de nem tudtam, és a világ újra sötétségbe borult.


Közreműködött: Nee-san, aki nélkül ez a fejezet nem íródott volna meg. És ezzel a szerkesztőm és lektorom lett. ^^

2 megjegyzés: