22. fejezet 1/4 - Megépül a titkos bunker!

08.01. - Szombat
Kedves naplóm!
- Sikerült meglógnunk!  - állt meg Luffy, kezében az ő „értékes” holmijaival. Mint például: csigaházak.
    Megakartam győzni, hogy felesleges magunkkal hozni, de makacs, mint az öszvér. Akinek nem volt gondja a pakolással az meglepő módon Ace volt. És persze, ki más lett volna az, akinek a legtöbb holmija van? Hát persze, hogy én! Legalább négy könyv, a ruháim, hiszen abból nem sok van. A gyógyszerek és minden egyéb, ami az orvosláshoz kell. Elég nehéz kis batyut sikerült összepakolnom, alig bírtam el. Én magam erősebb lettem, de ez nem arról szólt leginkább, hogy naponta lenyomtam száz fekvőtámaszt, így a vállaim épp olyan gyengék voltak, mint egy újszülött kisbabáé.
  - Úgy tűnik, Dadanék nem jönnek utánunk! – mondta Sabo.
  - Minek jönnének, sosem akarták, hogy ott lakjunk… Ha nincsen Garpnak olyan erős ökle Ace-t sem fogadták volna be, ezért aztán engem se, és ti is maradhattatok volna a régi otthonotokban. – mondtam.
  - Biztos ünnepelnek, hogy megszabadultak a problémától. – tette hozzá Ace. Majd pedig elkezdett szakadni az eső. Olyan volt, mintha dézsából öntötték volna. Egy újabb vihart kellett átvészelnünk az erdőben a többiekkel.
  - Hé! Húzódjunk be ide! – mutatott Ace egy fára, aminek a törzsében volt egy nagyobb üreg.
Mind leültünk egymás mellé, és egy ideig csak az esőt bámultuk. Olyan volt, mint valami fal, szinte nem is lehetett átlátni rajta.
  - Olyan izgatott vagyok!! – kacagott Luffy. Még beszélgettünk egy ideig. De az időjárástól álmosabbak lettünk, így mindenki szép lassan álomba szenderült, utoljára én és Ace maradtunk ébren, bár nem sokkal tovább, mint a többiek.
  - A- Ace… - dadogtam zavaromban. Nem zavart, hogy a vállamra hajtotta a fejét, de… ez olyan „kínos” volt. A szívem megint olyan furcsán viselkedett… és nem is tudtam eldönteni, hogy most mit érzek… Utálom és imádom egyszerre ezt az érzést. De miért mindig csak akkor érzem, mikor Ace-szel vagyok? Egyszerűen… nem akarom, hogy ennek a pillanatnak vége legyen. Majd pedig, én is rádőltem, és elaludtam.

  - Ezt nézzétek! – tett ki, egy félig kivágott farönkre egy rajzot Sabo. – A rejtekhelyünk tervrajza! Nem aludhatunk örökre a szabad ég alatt! Szóval építsünk ide, egy titkos bázist!  És Luffy örömteli reakciója 3, 2, 1:
  - Egy titkos báziiis!! De menő! – annyira kiszámítható, hogy… nagyon.
  - Na és az anyagok? – mondta Ace.
  - Abból eleget találunk ott! – mutatott a Szürke Végállomás irányába.
  - É-és én?? Félek a kalapácsoktól, a szögektől, a fűrésztől, és a magasságtól is!! Miért kell épp egy fa tetejére bunkert építenünk? – mondtam, reménykedve, hogy sikerült őket… „meggyőznöm” ami lehetetlen. – Mi van, ha leesek? Tudjátok, hogy béna vagyok!
  - Majd Ace vigyáz rád! – válaszolt Luffy.
  - Ja… majd elkaplak, és folyton a nyomodban leszek a házban… de komolyan, hogy lehetsz ennyire beszari?
  - Bocs, nem mindenki lehet olyan menő, mint te… - öltöttem ki a nyelvem.
Ezt követően a fiúk elmentek anyagot gyűjteni, engem pedig megbíztak azzal, hogy szerezzek ételt.
  Ez körülbelül azzal ér fel, hogy „legyél öngyilkos”.
  - Mégis, hogy tudtak engem, egyedül elküldeni, vadászni? Haza akarok menniii!!!  - hisztiztem az erdő közepén. És ezt, nem kellett volna, ugyanis, mint most megtudhattam a közelemben volt egy vaddisznó.
   - Öööö… Jó napot, vaddisznó úr! Ugye, milyen szép napunk van? Az erdő nyugodt, és egy gyereket sem ettek meg a mai nap, nem? És most jutott eszembe, nekem sürgős dolgom van az erdő túloldalán, ezért ha megbocsát én… most… ELFUTOOOOOK!!! – rohantam, ahogy csak tudtam, a disznó meg a nyomomban.
  - Ace! Sabo! Luffy! Segítség!  - üvöltöztem megállás nélkül.
  Mikor végre odaértem a fához, meghallottak. Ace rögtön kiütötte a disznót… a szívem pedig kezdett megnyugodni.
  - Yume… - szólalt meg Ace.
  - Igen? – néztem rá nagy szemekkel.

  - TE KOMOLYAN MEGIJEDTÉL EGY VADDISZNÓTÓL??!! – tört ki belőle a röhögés… akárcsak Saboból, és Luffyból.
  - Ez nem vicces! Sokkal nagyobb nálam, agyarai vannak, és gyors!! – mentegetőztem.
  - Attól még béna vagy! –nevettek tovább.
Miután végre abbahagyták a kinevetésemet, neki láttak újra építkezni. Luffy gumi képességét arra használták, hogy fel tudják vinni a fa tetejére az anyagokat, Ace fát fűrészelt, Sabo pedig összeerősítette a gerendákat, és pedig adogattam nekik a szerszámokat. Ennél többet nem mertem elvállalni.
   Néha volt, hogy még maga a hibátlan Ace is majdnem leesett a fa tetejéről fűrészelés közben, mert rá állt a félig levágott fára. Igen, ehhez is igen magas IQ kellett.
Estére be is fejeztük az építkezés egy részét, de még nem mertünk fent aludni, mi van ha elrontottunk valamit? Ameddig én megsütöttem a vacsorát, ők elvégezték az utolsó simításokat a ház alapján.
   Vacsora után, a tűz mellett maradtunk és beszélgettünk, ameddig el nem álmosodtunk.
Bizonyos „hálózsákokban”, nem tudom pontosan mik azok, és csak három darabot szereztünk.
Ezért, persze nekem kellett valamelyik fiúval egy zsákba feküdnöm. És vajon ki is volt az? Hát persze, hogy Ace! Ki más? Minden porcikánk összeért… és teljesen elvörösödtem, a fejem egy paradicsoméra hasonlított. Néha arrébb dobálta a hajamat, mert csikizte az orrát, ezért vagy százszor megkért, hogy forduljak felé,mert akkor nem zavarná a hajam… De ha felé fordultam volna, az még kínosabb lenne.

   Másnap folytattuk a bunkerünk építését, és igazából csak most tudtam meg, hogy a házat, egy hajó stílusában építjük. Volt egy kormány, egy megfigyelő rész a tetején, zászlórúddal, és még más számomra ismeretlen dolgok.
   A zászló megvarrását rám bízták, mert ezt biztos nem tudom elrontani. Ace egész reggel azzal viccelődöt, hogyha a ház közelébe engedne ma, akkor estig biztos leomlana stb…
   Nagyjából délben, amikor befejeztem a zászlót mind átmásztunk annak a fának a tetejére, ahova a megfigyelő részt építették. Mert miért is építenénk közvetlen a ház fölé, ha 100 méterrel arrébb is építhetnénk? Elég rövid ezeket leírni, de ezek mind két hetünkbe teltek. Ami számomra így is rekord idő.
   Majd a zászlót ünnepélyesen felhúztuk. Rajta volt a neveink kezdőbetűje, és persze, az elengedhetetlen lábszárcsont jelképe is a kalózoknak.
   - Elképesztő! Pont olyan, mint a rajzon! – bámulta Luffy a kész házat, a fa tövétől. Mind a négyen ott voltunk, és méricskéltük, nem felejtettünk-e ki valamit. Persze, már az mesébe illő, hogy mi képesek voltunk két hét alatt építeni egy házat.
  - Szép munka! Már ha, mondhatok ilyet! – mondta Sabo. – Mi a baj, Ace?
  - Hmm… ez egy titkos bázis, úgyhogy csapdákat kell építenünk!
  - Igaz. Még gondolkodom rajta! – adta beleegyezését Sabo.
  - Csapdák? Egyetértek, Ace-szel, hogy titkos bázis, meg minden, de… mi van ha én lépek rá vagy valami? Tuti, hogy egy napig sem élném túl ebben a házban, tele csapdákkal…. –hajtottam le a fejemet.
  - Nyugi, Yume-chan, majd megmutatom, hova nem szabad lépned! – Kedveskedett Sabo.

  - Ááá! Látni innen a Szürke Végállomást, Szélmalom falut, és a Keleti tengert is! – mondta el az alapvető információkat Luffy.
  - Ez nem túl különleges dolog, nem? – mondta Sabo.
  - De innen szép a kilátás!
És igaza volt, a kilátás lélegzetelállító volt fentről. A hullámok csapkodtak, hajók úsztak a víz felszínén és rengeteg átlagos dolgot láttunk, de innen más volt. Mesésebb.
  - Igazad van, egészen más! – mondta Ace.
   - A tenger még szebb innen! – mutattam a hullámokra. – Olyan meseszép!
És ezt követően, a dús fantáziájuknak hála elkezdtek kalózosat játszani, fadarabokkal csapkodtak, leharcolták magukat a házig, ott pedig a kormánnyal játszottak, és ők most épp Bluejam kalózaival „harcoltak”. Már ha a lakás teljes összekoszolását annak lehet hívni.
    Én csak leültem az egyik székre és onnan néztem végig ameddig abba nem hagyták pár:
„Győztünk! A Titkos bázisunk a legjobb” – és társai kiabálásával.
Az a nap további része és az esténk átlagosan telt, megvacsoráztunk, fürödtünk, és a fiúk még kétszer-háromszor összeverekedtek, ami már normálisnak számít egy ideje.
  Végre szereztünk rendes ágyneműket, így mindenkinek külön „ágya” volt, ami állt egy földre terített lepedőből, párnából és takaróból. Nem épp a legkényelmesebb, de lehetne rosszabb is. „Ki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli.” alapon senki sem mondta, hogy neki kényelmetlen lenne.
Egy jó társasággal, bármi elviselhető.

  - A csapda aktiválódott! – kiáltotta el magát az éjszaka közepén Sabo.
  - Valaki máris betört? – rohant Ace, Saboval az „ablakhoz”.
  - Hmm?? Nincs itt senki. Lehet, hogy csak elsült. Hát, hirtelen dobtuk össze ez van.
  - Ace… - dörzsölgette szemeit Luffy. – Történt valami?

  - Semmi, inkább aludjunk tovább. – és máris a takarója alá vetette magát, és pillanatok alatt visszaaludt. Majd mi hárman is követtük a példáját.