4. fejezet - A megmentőm! Az új életcél, egy új barát érdekében!

04.22. - Hétfő
 Kedves naplóm!

 Ez a második napom a Dadan család házában, és a második napló bejegyzésem is. Ace nemrég tért vissza egy csomó hallal, amit ő fogott egyedül. Azóta nem szólt hozzám, még rém se nézett, én pedig leültem a szoba közepére, felhúztam a térdeimet és átkaroltam őket. Ace, kint ült, ameddig Dadan megcsinálta a vacsorát, és amikor kész lett, olyan állapot kezdett el uralkodni a szobában, mintha évek óta senki nem evett volna, és csak egy szelet kenyér lenne. Mindenki a vacsorára vetette magát, annak ellenére, hogy nem volt étvágyam a finom illatok oda vonzottak... volna. De még az "asztal" azaz a tál közelébe sem jutottam. Végül feladtam, és visszaültem a falmellé, a hasam halkan korgott, de nem érdekelt, ők biztos sokat dolgoztak, kifáradtak és éhesek. Fejemet a térdemre tettem, hogy jobban elviselhessem a gyomrom "segélykiáltásait" egy adag étel után. Minél kevesebb hús volt, annál jobban harcoltak érte, Ace szerezte meg magának a legtöbbet. A hasam egyre jobban korgott az ínycsiklandó illatoktól, ezért mikor éppen azon voltam, hogy bemegyek a szobába, hogy elzárjam magam elől a guszta látványt és az illatokat, valaki lepakolt elém egy adagot. Felnéztem és nagy meglepetésemre Ace volt az,
  - Egyél valamit - mondta, nekem majd felemelkedett és elindult, de én megragadtam a karját
  - Köszönök... mindent! - mondtam neki egy halványka, nem túl életvidám mosollyal. Ő csak összeráncolta a homlokát és tovább ment, én pedig neki láttam a vacsorámnak.

 Mikor már elhalkult a kajacsata zaja, bementem a szobába, ahova később mikor takarodó volt, Ace is bejött.
  - Ace... miért hoztál ide? Egyáltalán miért hoztál el onnan? Téged még annyira sem érdekelt minta azt a szőke fiút... - mondtam neki, az ablak előtt összekuporodva.
  - Hogy miért? Sabo kért meg rá. - mondta és elnézett, a száját pedig elhúzta, ezt láttam az ablakban, ahogy tükröződött, az arca.
  - Szörnyen hazudsz - mondtam a reakciójára, tudom, értelmetlen lenne folytatnom a beszélgetést, illetve ezt a kialakulóban vitát, mert úgysem fogja beismerni, hogy ő hozott ki onnan.
  - Magra, elmondta... és azt is, hogy te hoztál nekem vacsorát. Köszönöm. - mondtam, és az arca, kissé dühösbe csapott át... olyan volt mint egy nyitott könyv.
  - Azaz idióta... tudtam, hogy el fog járni a szá... - mondta, majd elharapta a mondatot miután tudta, hogy ezzel beismerte. Miért pont ő? Ő, aki a legközömbösebb velem... vajon mi járhat a fejében? És vajon... miért vág ilyen törődő arcot, mikor azt hiszi, nem látom? Szemléltem újra az ablakban tükröződő Ace-t.

  - Hé, barom törpék húzás az ágyba! Holnap kemény házimunka vár rád Yume! -tört be az ajtón a "főnök" alias Dadan.
  - Jaja, persze, már alszok is. Vénasszony. - válaszolt újra a közömbös, Ace, megfogta a takaróját maga elé tartotta majd a hátára huppant.
  - Hé, aludj te is. Ez a boszorkány, tényleg megdolgoztat téged. - mondta kezeit a feje alá téve. Szó nélkül lefeküdtem az "ágyba" ami egy pokrócból állt, 1-1 párnával, és 1-1 vékonyka takaróból. Hamar elaludtam... mostanában túl sok minden történt, ahhoz, hogy nyugodtan tudjak majd aludni... de az alvásra mindenkinek szüksége van. Álmomban... Ace-t láttam, mint valami szuperhőst, aki félrelöki az égőház darabokat... majd a hátára vesz, és úgy repül egészen idáig... Annak ellenére milyen körülmények voltak ott, és, hogy milyen is valójában Ace... ezek sem tudtak álmomban elszomorítani. Ace az én hősöm.

Reggel mikor felkeltem, Ace még aludt... még nem láttam senkit ilyen furán aludni. Mintha álmában terület foglalót játszott volna, úgy terjeszkedett szét az ágyon, feje a plafon felé fordítva, és szájából folyt a nyál. "Eléggé mélyen aludhat..." gondoltam magamban, majd, betakartam őt. Még a komor, és nem törődöm Ace is lehet aranyos... csak meg kell benne látni... Még az egész banda aludt odakint... kimentem, hogy a reggeli napfényben fürdőzzek... nem tudom mi történt az este, de sokkal felszabadultabbnak érzem magamat. Talán azért mert volt valaki mellettem? Ő megmentette a lelkemet is... nem csak az életemet.
  - Hogy tudsz ilyen korán felkelni? - szólalt meg mögöttem, a frissen felkelt Ace,
  - Ace... ha majd felnősz... mi leszel? - kérdeztem tőle.
  - Kalóz leszek!" vágta rá gondolkodás nélkül.
  - Akkor hadd legyek majd a hajóorvosod! Már évek óta az orvoslást tanulom... segíteni akarok rajtad, ahogy te is segítettél rajtam! Ígérem... én leszek a legjobb orvos! – mondtam neki.

  - Egek, ennyit jelent neked, hogy a hátamon cipeltelek? De jó... legyen! Akkor mikor kihajózom... nem kell orvost szereznem! - mondta és felém nyújtotta kezét egy kézfogásra... és most láttam először Ace-t mosolyogni...

életvidámnak tűnt és boldognak. Ace... mindent megteszek, hogy ez a mosoly, amíg élek, mindig ott legyen az arcodon! Maradj ilyen! Gondoltam magamban és megragadtam a kezét… soha nem fogom elengedni, Ace! Most már nem szabadulsz tőlem!