3. fejezet - Meglepő fejlemények! A titokzatos megmentő, és a mély sebek!

 04. 22. - Hétfő
 Kedves naplóm!

Tegnap este miután Ace-szel beszélgettem, kiültem az ablakba, és onnan néztem a csillagokat. Azokat a fényes csillagokat, amiket anyáék már nem láthatnak. Vissza akartam menni a városba, de rájöttem, hogy ott csak bántanának most már. Eddig apa védett meg, most már nem fog tudni... tudom, hogy vigyáznak rám fentről, de az nem ugyanaz mintha mellettem lennének. Érzem a hiányukat, érzem, ahogy a könnycseppek végig folynak, az arcomon mikor ezeket a sorokat írom. Amikor, rám mosolyognának, és a nevemen szólítanak, majd magukhoz hívnak... hiányzik. Most már csak a magányos sötétség hív magához, és nem tudok előle menekülni, mindig mikor rátok gondolok, anya, mindig elkap és fojtogat, érzem, ahogy a szívem megtelik a magánnyal, és nem akarja elengedni. Hiába gondolok rátok, hiába gondolok akárkire is, nem segít... már nincs senkim. Ace sincs itt, pedig innen csak őt ismerem... vagyis inkább, csak neki tudom a nevét. Annak ellenére, hogy mennyire nem érdekli, mi van velem, mégis, jobban érzem magamat mellette, mint most, hogy egyedül ülök itt, a szobában. Azt mondta, a kinti szobában ülő emberek nem bántanak, mégis... nem akarok mellettük lenni... de akkor mégis, minek megyek most is éppen az ajtó irányába? Miért emelem a kezem a kilincsre, miközben a könnyeim hullnak rá? Miért? Nem készülök elfutni, ahogy szoktam, most az sem segítene, akár egy szakadékba is ugorhatnék, jelen állapotban az sem tenné könnyebbé ezt a terhet, akkor is csak azon gondolkodnék, hogy anyának és apának is vajon ilyen kínt kellet átélni, vagy az övék rosszabb volt?

 Miközben kifele sétáltam, arra vártam, hogy megállítanak, vagy véletlenül neki megyek valakinek, bár ez most annyira nem érdekelt. Mégis, a ház teljesen csendes volt, ekkor felnéztem vörös frufrum alól, ami az arcom nagy részét eltakarta jelen pillanatban, de nem láttam senkit. A házban nem volt senki, mindenki elment... én kimentem a házból, és körülnéztem... a város messze volt. Azon a veszélyes hegyen vagyok, aminek a közelébe sem jöhettem... a Colbo-hegy. Mégis, ki hozott el engem ilyen messzire? Azokat az ijesztő fazonokat soha nem láttam a város közelében sem, Ace-nek pedig eszébe sem jutna... és ahogy gondolom, a szőke fiú nem itt lakik. Lehet, hogy volt ott még valaki? Ha igen, miért idehozott? Ismerem? A többiekkel mi történt a városban? A naplómat, hogy kaphattam vissza? Hiszen azt a szobámban hagytam miután Mio-val... Mio! Hol van Mio? Ő is bent ragadt? Nem, az nem lehet, biztos még időben kijutott.

  De akkor hol van? Megtalálom még valaha? Tettem fel magamnak másodpercek alatt, szinte meg válaszolhatatlan kérdéseket. Ezeket én nem tudhatom, hiszen elájultam, meg kell kérdeznem valakit.

Itt maradtam, álltam és vártam, hátha visszajön valaki. De, csak sötétedéskor jött vissza a "Dadan család" legalábbis Ace azt mondta ez a nevük.
  - E-elnézést, de... mit keresek itt? Ki hozott ide? És miért? - kérdeztem meg egy furcsa, már-már kakasra hasonlító férfitól, akinek taréjszerű volt a szakálla, és a haja is.

  - Hm? Ace hozott ide, a hátán, és szó nélküli lerakott egy ágyra aztán vitt neked vacsorát... a főnök vacsoráját! Nagyon mérges volt Ace-re emiatt, de azt ne kérdezd miért hozott ide. - válaszolt nekem.

  - A szüleid... biztos keresnek. Vissza kéne menned hozzájuk. - mondta, megértő és kedves hangon... egyáltalán nem így képzeltem el őket.
  - Nekem... nincsenek szüleim... most már... - kezdtem el újra sírni. Akárhányszor, és akárhogy kerülnek szóba a történtek... ezek a friss sebek újra és újra felszakadnak... egyre fájdalmasabbak, mélyebbek, és nagyobbak lesznek. Valaki mentsen meg a magánytól!