Kedves naplóm!
Most
beszélek, vagy írok erről először! Nagyon jó napom volt, mint minden nap
ma is segítettem a Bácsinak a boltban, de ma nagyon rendes volt mivel hamarabb
hazaengedett és még kenyeret is adott! Anya nagyon örült neki, hiszen mióta
leégett a házunk egy része nincs nagyon pénzünk. Apa már nem dicsért meg, úgy
ahogy szokott mikor haza jövök a Bácsi boltjából, nagyon megváltozott. Mikor a
szobámban beszélgettem Mio-val a kiscicámmal, hallottam, ahogy anya leejt egy
tányért.
- Jól vagy, anya? - kérdeztem a szobámból. De nem hallottam, választ ezért kimentem a szobámból, hátha történt valami, de csak azt láttam, hogy anya és apa veszekednek... Anya és apa nem szoktak veszekedni! Mindig azt mondták, hogy a veszekedések csak egy vég láthatatlan kötélhúzás. Mindkét fél, a saját érvei mellett áll, ki és úgysem adják meg magukat, legyen a vitatársuk bárki. De most mégis veszekednek... és apa kiabál anyával, még nem láttam apát ilyen idegesnek... féltem! Ezek után anya észrevette, hogy ezt látom és azt mondta, hogy menjek vissza, de nem akartam. Ekkor apa rám nézett és velem is elkezdett kiabálni... annyira féltem most tőle, mint soha senkitől, ezért elrohantam. Nem sírtam... Nem volt szabad sírnom! Nem akarok ilyenekért sírni, mert akkor a többiek kinevetnek! Úgyhogy csak futottam és futottam, közben többen rám kiabáltak, hogy hova megyek, vagy, hogy nézzek már a szemem elé, mert nekik megyek. De nem érdekelt, csak rohantam, ha történik valami, akkor mindig ezt csinálom, mert ilyenkor csak a futásra koncentrálok, semmi másra. De, miközben rohantam szinte alig néztem magam elé, ami hiba volt, mert most úgy neki mentem valaminek vagy valakinek, hogy elestem. Gyorsan felnéztem és már nyitottam a számat, hogy bocsánatot kérhessek, de ő félbeszakított épp mikor elkezdtem mondani.
- Jól vagy, anya? - kérdeztem a szobámból. De nem hallottam, választ ezért kimentem a szobámból, hátha történt valami, de csak azt láttam, hogy anya és apa veszekednek... Anya és apa nem szoktak veszekedni! Mindig azt mondták, hogy a veszekedések csak egy vég láthatatlan kötélhúzás. Mindkét fél, a saját érvei mellett áll, ki és úgysem adják meg magukat, legyen a vitatársuk bárki. De most mégis veszekednek... és apa kiabál anyával, még nem láttam apát ilyen idegesnek... féltem! Ezek után anya észrevette, hogy ezt látom és azt mondta, hogy menjek vissza, de nem akartam. Ekkor apa rám nézett és velem is elkezdett kiabálni... annyira féltem most tőle, mint soha senkitől, ezért elrohantam. Nem sírtam... Nem volt szabad sírnom! Nem akarok ilyenekért sírni, mert akkor a többiek kinevetnek! Úgyhogy csak futottam és futottam, közben többen rám kiabáltak, hogy hova megyek, vagy, hogy nézzek már a szemem elé, mert nekik megyek. De nem érdekelt, csak rohantam, ha történik valami, akkor mindig ezt csinálom, mert ilyenkor csak a futásra koncentrálok, semmi másra. De, miközben rohantam szinte alig néztem magam elé, ami hiba volt, mert most úgy neki mentem valaminek vagy valakinek, hogy elestem. Gyorsan felnéztem és már nyitottam a számat, hogy bocsánatot kérhessek, de ő félbeszakított épp mikor elkezdtem mondani.
- Nézz a
szemed elé, idióta. - mondta nekem egy kb. 10-11 éves szeplős fiú, akinél egy
furcsa rúd vagy nem is tudom mi volt. Volt vele egy szőke nagyjából vele egy
idős fiú is aki azt mondta neki, hogy ne húzza fel magát, hiszen nem olyan nagy
dolog.
- Nagyon sajnálom! - mondtam neki, és meghajoltam.
- Ha megbocsátasz én most... - akartam mondani de a hangomat elnyelték a óriási robbanás zajai... Megijedtem és a füleimre szorítottam a kezemet. Majd szép lassan a zaj irányába fordultam. Az a robbanás... a mi utcánkból jöhetett...
- Apa! Anya! - Kiáltottam és elkezdtem rohanni vissza, közben utánuk kiabálva.
- Hé, állj meg! Ez veszélyes neked!" Kiáltott utánam az a szőke fiú. "Hé, Ace! Gyorsan menjünk utána! Segítsünk neki! - mondta. Nekem... mégis miért segítenének? Futottam könnyekkel teli szemekkel, szinte már semmit nem láttam, csak a tüzet ami elől mindenki fut, az egész utcánk lángokban állt, a mi házunk is.
- APAAA! ANYAA! - Sikítottam végig az utcánkban, már nem voltam messze a házunktól, de nehéz volt odajutni, mert az ablakok üvegei folyamatosan törtek ki, és rengeteg helyen a robbanás miatt, lángoló bútordarabok voltak. Az egész olyan volt, mint valami rémálom.
Mikor végre odaértem és be akartam mászni a lángoló törmelékek között, valaki elkapta a kezemet. Megfordultam, és aki megragadott az nem volt más, mint az a szőke fiú.
- Nagyon sajnálom! - mondtam neki, és meghajoltam.
- Ha megbocsátasz én most... - akartam mondani de a hangomat elnyelték a óriási robbanás zajai... Megijedtem és a füleimre szorítottam a kezemet. Majd szép lassan a zaj irányába fordultam. Az a robbanás... a mi utcánkból jöhetett...
- Apa! Anya! - Kiáltottam és elkezdtem rohanni vissza, közben utánuk kiabálva.
- Hé, állj meg! Ez veszélyes neked!" Kiáltott utánam az a szőke fiú. "Hé, Ace! Gyorsan menjünk utána! Segítsünk neki! - mondta. Nekem... mégis miért segítenének? Futottam könnyekkel teli szemekkel, szinte már semmit nem láttam, csak a tüzet ami elől mindenki fut, az egész utcánk lángokban állt, a mi házunk is.
- APAAA! ANYAA! - Sikítottam végig az utcánkban, már nem voltam messze a házunktól, de nehéz volt odajutni, mert az ablakok üvegei folyamatosan törtek ki, és rengeteg helyen a robbanás miatt, lángoló bútordarabok voltak. Az egész olyan volt, mint valami rémálom.
Mikor végre odaértem és be akartam mászni a lángoló törmelékek között, valaki elkapta a kezemet. Megfordultam, és aki megragadott az nem volt más, mint az a szőke fiú.
- Meg
akarsz halni? HA bemész, oda meghalsz!" Nem érdekel! Apa és anya még
biztos bent vannak! - kiáltottam neki vissza és a könnyeim már patakokban
folytak, tudtam, hogy egy ilyen robbanást senki sem élhet túl. De be akartam
menni, bíztam benne, hogy anya és apa túlélték, és valahova elbújtak a tűz
elől. Elrántottam a kezemet a fiútól és
bemásztam gyorsan, a tetőből darabok estek le, az egész ház lángokban állt.
- Anya! Apa! - kiabáltam újra körbe, de nem jött válasz. A szobában egyre melegebb lett, és a füst is egyre csak töményebb lett, ebben a kis szobában, de nem akartam kimenni ameddig nem láttam anyáékat, hogy jól vannak! Átsiettem egy másik szobába, de ott sem láttam őket, majd átmentem az utolsó szobába ahol még nem jártam, a konyhába... Apa... és anya... ott voltak, anya beesett az égő konyhaaszat alá, apa pedig csak a földön feküdt, de körülöttük minden lángolt. Úgy láttam még lélegeznek, ezért oda futottam hozzájuk.
- Anya! Apa! Keljetek fel! Ki kell mennünk innen most! Majd utána aludhattok! -mondtam, miközben ők egyre ritkábban vették a levegőt... nem voltak eszméletüknél. Gyorsan letéptem a szoknyámból egy nagydarabot, amit utána két részre téptem tovább. Mikor elkezdtem orvosnak tanulni, az első az volt, hogy füst mérgezéskor mit kell tenni. Ezért az orruk és a szájuk elé tettem a szoknyám darabjait. Utána folytattam az ébresztésüket, de, nem mozdultak meg, és még mindig, egyre ritkábban vettek levegőt... mintha haldokolnának!
- ANYAAA!! APAAA! NEM HALHATTOK MEG!! - sikítottam még mindig sírva. Megígértétek, hogy mikor felnövök akkor... kezdtem el mondani, de a hangom egyre jobban elhalkult, és a világ elsötétült. Meghalok? Nem tudok mozogni, a légzés... fájdalmas, a világ sötét... semmit sem látok. Gondoltam talán utoljára, és összeestem a földön.
bemásztam gyorsan, a tetőből darabok estek le, az egész ház lángokban állt.
- Anya! Apa! - kiabáltam újra körbe, de nem jött válasz. A szobában egyre melegebb lett, és a füst is egyre csak töményebb lett, ebben a kis szobában, de nem akartam kimenni ameddig nem láttam anyáékat, hogy jól vannak! Átsiettem egy másik szobába, de ott sem láttam őket, majd átmentem az utolsó szobába ahol még nem jártam, a konyhába... Apa... és anya... ott voltak, anya beesett az égő konyhaaszat alá, apa pedig csak a földön feküdt, de körülöttük minden lángolt. Úgy láttam még lélegeznek, ezért oda futottam hozzájuk.
- Anya! Apa! Keljetek fel! Ki kell mennünk innen most! Majd utána aludhattok! -mondtam, miközben ők egyre ritkábban vették a levegőt... nem voltak eszméletüknél. Gyorsan letéptem a szoknyámból egy nagydarabot, amit utána két részre téptem tovább. Mikor elkezdtem orvosnak tanulni, az első az volt, hogy füst mérgezéskor mit kell tenni. Ezért az orruk és a szájuk elé tettem a szoknyám darabjait. Utána folytattam az ébresztésüket, de, nem mozdultak meg, és még mindig, egyre ritkábban vettek levegőt... mintha haldokolnának!
- ANYAAA!! APAAA! NEM HALHATTOK MEG!! - sikítottam még mindig sírva. Megígértétek, hogy mikor felnövök akkor... kezdtem el mondani, de a hangom egyre jobban elhalkult, és a világ elsötétült. Meghalok? Nem tudok mozogni, a légzés... fájdalmas, a világ sötét... semmit sem látok. Gondoltam talán utoljára, és összeestem a földön.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése